
Korábban a disznóvágás a kertesháznál gondozott sertés levágását, és az állat húsának feldolgozását jelentette, mely az ahhoz tartozó hagyományos disznótoros, kolbászból, hurkából, valamint töltött káposztából álló vacsorával vált teljessé. Ma már nagyon kevés háznál foglalkoznak sertéstartással, így ezek az események is javarészt elmaradnak. Ráadásul az állatvédők sem nézték jó szemmel ezt a tradíciót, ami szintén nem segített abban, hogy a disznóvágás, mint hagyomány fennmaradjon. Érdekesség, hogy mára a városi emberek számára a disznóvágás turisztikai és hagyományőrző élménnyé alakult át.
A disznóvágás régen
Rendszerint télen kerítettek sort a disznóvágásra, főképpen karácsony előtt, valamint a januári hideg napokon. Ez a népszokás volt az, ami a legtöbb embert megmozgatta, igazi közösségi eseménynek számított. Általában a disznóhízlalás befejezését a hideg téli időszakra időzítették, mivel a romlékony hús feldolgozása ilyenkor a legegyszerűbb. A késztermékek egy részét lefagyasztva, más részét füstöléssel vagy sózással tartósítva hosszabb ideig tarthatták el. Disznóvágásra sort kerítettek továbbá fontosabb események idején is, mint például falunap, vagy lakodalom.
Hogyan zajlott a disznó levágása?
A disznóvágás mindig az áldomás megivásával vette kezdetét, ezt általában pálinka formájában fogyasztották el. Ezután következett a sertés leszúrása, ami közösségi tevékenység volt, a böllér volt a főszereplő, ő szúrta le a disznót egy késsel, a segítők pedig az állatot fogták le. Érdekesség, hogy akkoriban a gyerekeket is bevonták, nekik a disznó farkát kellett szorítani. Vágás után az állat vérét edényekbe fogták fel, és rögtön el is vitték, ebből készült a hagymás vér, amit reggelire fogyasztottak.
A disznó tisztítása
Ezután vette kezdetét az állat tisztítása, először a szőrzetét pörzsöléssel, majd vízzel feláztatva késsel kaparva távolították el. Utána az állat külsejét alaposan megmosták, lesikálták a bőrét. Majd következhetett a bontás.
A disznó bontása
Először a sertés hasoldalát hasították fel, hogy eltávolíthassák a beleket, a belsőségeket, majd következett a fej és a háj eltávolítása. Ezt követte vagy az orjára bontás (gerinc melletti bordacsontokat elvágva egyben maradt a gerinc), vagy a karajra bontás (a gerincet középen kettéhasítják). A fejet alaposan megtisztították, majd abálták, ugyanis kicsontozás után ez képezte a hurka alapanyagát (kivéve a tokaszalonna, ezt paprikás szalonnaként sóval, fokhagymával ízesítve fogyasztották el). A hájat a lefejtés után fagyasztották, később hájas süteményekhez használták fel, vagy pedig külön kisütötték.
Az oldalast lefejtették és pácolás után füstöléssel tartósították. A szalonna formázását követően pácolták, füstölték. A lapocka (első sonkák) feldolgozása kétféle volt, a csülök eltávolítása után, vagy egy kis sonkát készítettek belőle, vagy kicsontozás után a kolbászhús alapanyaga volt. A sonka (hátsó sonkák), a csülök levágása után formázták, pácolták, majd felfüstölték. A csülök friss fogyasztásra, vagy tartósítva (pácolás, füstölés) ételek alapanyaga, illetve ízesítője volt. A körmöt (lábak), ritkán füstölték, inkább frissen (körömpörkölt) fogyasztották.
A disznó feldolgozása
A sertés bontása után a tartósító műveletek szerint csoportosítva folytatódtak a különféle párhuzamos tevékenységek. A bontás után maradó kisebb húsrészeket lebőrözték, a bőrök egy részét abálták és a hurka vagy a disznósajt alapanyaga lett, a lebőrözött szalonnát felkockázva kisütötték, a kisebb húsdarabkákat abálták, egyéb húsokat és a nyers zsírszalonna egy részét a kolbászkészítéshez összedarálták, más részét kisütötték és szép fehér sertészsírt és töpörtyűt nyertek belőle. A belsőségeket (a májat, a szívet, a lépet stb.) 95 °C-os vízben megfőzték, ezt a műveletet abálásnak is nevezik.
Ezeket gyakran hurkába is töltötték. A hurkafajták igen változatos összetételűek és tájanként különböztek, azonban a legelterjedtebb a véres és vér nélküli rizses vagy májas hurka készítése. A beleket megtisztították és előkészítették a hurka és a kolbász betöltésére. A szép húsokat pácolták vagy hűtőszekrényben lefagyasztották. A legismertebb formára vágott disznótestrész a sonka, szalonna, csülök, ezeket pácolás után füstölve tartósították. A magyar népéletben a sonkát legtöbb helyen húsvétig elrakták, és az ünnepen tálalták föl.
Hurka-kolbászkészítés
A párhuzamosan zajló tartósító tevékenységek közül a végtermékek alapján legismertebb a hurka-kolbászkészítés. Mind a két készítményt bélbe töltötték. A hurkák (véres, májas, húsos stb.), az abálást követően fejhús, főtt belsőségek (tüdő, máj, szív, vese, nyelv), bőrke és véres húsok, valamint főtt rizs és vér hozzáadásával, egyénileg változó fűszerezéssel készültek. A hurkákat kifőzték rövid forró vízbe mártással. Ugyancsak kifőzték a gyomorba töltött húsokat és porcos részeket is tartalmazó disznósajtot.












